Never Told You - Sosem mondtam el

Sziasztok!

Az első fic-fordítás, amit ide posztolni fogok egy one-shot, ami Az ötödik hullám univerzumában játszódik. Nemrég kezdtem olvasni a sorozatot, és teljesen beszippantott. Amíg a harmadik rész megjelenésére várok, jobb híján ficeket böngészgetek - amellett, hogy újraolvasom a kedvenc részeimet a regényben -, hogy ne kelljen annyira hiányolnom a szereplőket. :D

Bár rövid az írás, nekem tetszett, s már csak azt remélem, hogy nektek sem fog csalódást okozni. :)

Halk javaslat: ha még nem ismernétek, olvassátok el Rick Yancey könyvét. Tényleg. És fontos, hogy még az előtt olvassátok el, hogy megnéznétek a filmet. De azt is nézzétek meg! :D Engem nem érdekel, hogy a kritikusok kígyót-békát kiabáltak rá, szerintem nagyon jó lett. ^^

Megjegyzés a fichez: az író így képzelte el, hogy kezdődhetne a második könyv. Ezt még a Végtelen tenger megjelenése előtt írta, tehát nem tudhatta, hogyan fog folytatódni a történet, de ha rajta múlik, valahogy így lett volna.

Mint általában, ezt is a fanficiton.net-en találtam, angolul ITT lelhető fel.

A fic Cassie szemszögéből íródott.

A bétaolvasásért a csoki, a cuppanós puszi és a köszönet Noncsit illeti. :)

- Szeretlek, Evan Walker - súgom halkan a fülébe, hogy csak ő hallhassa. - Gyere vissza hozzám, hallod?

Bólint.

- Szeretlek, Cassie. Jobban szeretlek, mint valaha is tudhatnád. Megszabadítottál. Hálás vagyok minden napért, amit veled tölthettem.

- Csak ígérd meg, hogy visszajössz!

- Megígérem.

Azzal Evan megcsókol, én pedig a karjaiba olvadok. Amint eltűnik, a fegyelmezettségem is odavész, és másra sem vágyom, mint hogy összekuporodhassak a földön, hogy kisírjam magam. De Ben Parish ott áll mögöttem, érzem a tarkómon a leheletét.

- Mennünk kell, Cassie!

És aztán a világ atomjaira robban szét.

Sikoltozva ébredek fel. Újra felébreszt az álom, amelyben Evan elsétál tőlem. Sammy rögtön mellettem terem, és átölel, amíg sírok. Nem tudom elhinni, hogy nem mondtam el Evannak, hogy érzek iránta, mielőtt végleg elment.

Ezt nem tudhatod, Cassie. Nem tudhatod, hogy meghalt. Csak azt tudod, hogy visszament a fegyverraktárba, hogy felrobbantsa a zöld szemeket.

Nem érzem az űrt, amiről Evan beszélt; amit ő érzett, amikor Lauren meghalt. Nem éreztem, szóval azt kell feltételeznem, hogy él és jól van. Felnézve azt látom, hogy Adu bámul rám a kis táborunk másik végéből. Legtöbbször ő marad fent éjszaka őrködni. Nappal Ben vezeti a kocsit, miközben Adu hátul alszik valamennyit.

Adu odasétál hozzám, és leguggol.

- Nem tudom, mi történt a bázison. De fogadni mernék, hogy nem volt szép. - Ez minden, amit mond, mielőtt visszatérne az őrhelyére.

Megsimogatom Sammy fejét, és visszaküldöm aludni. Kötelességtudóan szót is fogad, miközben én a csillagok alatt fekszem, és próbálok akármi másra gondolni, csak nem Evan Walkerre. A Némító. Az én Némítóm. Most, hogy így végiggondolom, szinte szeretetteljesen hangzik. Én Némítóm.

Érzem, hogy néhány könnycsepp kiszökik a szememből. Komolyan gondoltam, amikor korábban arról beszéltem, hogy nem futok el a félelmeim elől. És tartani is fogom magam ehhez. Akármit is csinálok, a meneküléssel felhagytam. Farkasszemet nézek a félelmekkel.

De először meg kell találnunk az új támaszpontot, ahová az a rohadék Vosch elvitte a gyerekeket. És aztán beszivárgunk, hogy belülről támadjuk a rendszert.

Jogosan merülhet fel a kérdés: mégis hogy fogjuk ezt véghezvinni? Fogalmam sincs. De a fenébe is, meg fogjuk próbálni, és aztán megölöm azt a szemétláda Vosch-t.

Bosszút állok mindenért, amit elvett tőlem. Az anyámat, az apámat, és Evant. Evan Walkert. Az egyetlen srácot, akihez valaha is közel kerültem. A fiút, aki először mondta nekem azt, hogy szeret. Viszont én nem tudtam ugyanezt mondani neki. Úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb pancsere. Miért nem tudtam elmondani, amikor még volt rá esélyem? Mert tudod, hogy nem halt meg, Cassie. Evan odakint van valahol. Valószínűleg egyedül. És valószínűleg ki van kelve magából, mert nem tudhatja biztosra, kijutottál-e onnan élve. De most nem tudok erre gondolni.

Ahogy az oldalamra fordulok, látom, hogy kezd felkelni a nap.

Új nap, újra reggeli.

Szerencsére három jó lövészünk is van a csapatban. Először is Adu, aki nem csak jól lő, de szerencsére jól is főz. Aztán ott van Süti, aki szintén nagyon jó lövész. És még itt vagyok én is. Cassie Sullivan. Az egyetlen, aki nem kapott katonai kiképzést. De a legjobbtól tanultam.

Mostanra már mindenki felkelt. Porcelányka a szemét dörzsölgeti. Még fél hat sincs, de a kölykök már fent vannak. Ennyire elcseszett a katonai rendszer. Hajnalok hajnalán felkelteni a gyerekeket teljességgel tökéletes baromság.

Ben a kését élezi. Dumbó a varratokat vizsgálgatja Ben oldalán, és közli vele, hogy ha fel akar épülni, nem erőltetheti meg magát.

El sem hiszem, hogy egy hete még fogalmam sem volt róla, hogy Ben, a nyavalyás Ben Parish még mindig életben van. És most már Zombiként ismerik. A kisöcsémet pedig Mazsolának keresztelték. Bár én még mindig Sammy-nek hívom, mert mindig is így hívtam, és csesszék meg, ez így is fog maradni.

Megpróbáltam beszélgetni a többiekkel, és megtudni a valódi nevüket. De ők csak megvonják a vállukat, és a becenevüket ismételgetik. Emlékszem az első alkalomra, amikor Sütivel beszéltem. Megpróbáltam megkérdezni, mi az igazi neve. Ő csak megrázta a fejét, és magára mutatva annyit mondott:

- A nevem Süti.

Meg akartam ragadni a vállát, megrázni, rákiabálni, és közölni vele, hogy az igazi neve nem Süti.

De mit tudok én? A katonaság elcseszi az embert. Ben azt mondta, jobb, ha nem tudom, mi történt ott. Azt is hozzáfűzte, örült, amikor Aduval rájöttek, hogy Vosch és a többi szemétláda mit művel.

Részletekbe nem ment bele. Én meg nem kérdeztem. Meghátrálásra késztetett, hogy láttam a szemében a fájdalmat minden alkalommal, amikor a múltról beszélt. Ez ráébresztett, mennyire féltem az emberiség jövőjét. Mi fog velünk történni, ha egyszer Azok végleg átveszik az uralmat? Mi lesz akkor?